A
katonai közelharc napjainkban nem kapja meg az őt megillető helyet
a katonai kiképzésben sem a fizikai felkészítés, sem pedig az
igen összetett motivációs szerepe szempontjából. Szerepének,
jelentőségének alulértékelése többnyire a haditechnika
mindenhatóságának hangsúlyozásából, az emberi tényező háttérbe
tételéből, vagy éppen a regionális konfliktusok ez irányú
tapasztalatainak felületes értékeléséből fakadnak.
Amennyiben csak a tűzfegyverek oldaláról vizsgáljuk a kérdést, úgy tűnhet, hogy a fizikai felkészítés szerepe csökken, de akkor lemondunk arról a kemény harci szellemet erősítő lelki felkészítésről, amely a küzdelembe vetett hitet befolyásolja, ez pedig a győzelem kivívására negatívan hat. A haditechnika fejlődése, a harceljárások változásai egyre magasabb fokú fizikai és mentális képességekkel rendelkező katonákat, alegységeket igényelnek. Ennek a területnek a jelentőségét nem az öncélúan végzett harcművészeti elemek automatikus begyakoroltatásában látom, hanem ezen túlmutató célok késztetnek arra, hogy foglalkozzunk a témával. A katonai testnevelés kiképzés rendszerének alaprendeltetése, hogy jó kondícióban lévő, pszichikailag megfelelő, a kor kihívásainak eleget tenni tudó mozgásműveltségű, a harc eredményes megvívására alkalmas katonákat képezzünk ki.
Az előbb megfogalmazottak kitűnő eszköze a kézitusa kiképzés, mert e tevékenység elsajátítása révén a katona olyan tapasztalatokra tesz szert, amelyek számára hasznosak, mert saját testi épségének a megóvását célozzák, harci körülmények között a túlélés esélyeit növelik. Természetesen magába foglalja azokat a morális, akarati tulajdonságok fejlesztését is, amelyek nélkülözhetetlenek a katonai felkészítés során és ez által a fegyveres küzdelem megvívásakor.
A kézitusa fogalmán a közelharc olyan speciális fajtáját értem, amelynek során változó közegben, gyakran szélsőséges körülmények közötti test-test elleni pusztakezes vagy hideg fegyverrel végrehajtott küzdelem folyik, aminek célja az ellenség legyőzése és a túlélés.
A félreértések elkerülése végett jegyzem meg, hogy sokan nem a jelentés tartalomnak megfelelően használják a közelharc és kézitusa fogalmakat. Minden kézitusa közelharc, de nem minden közelharc kézitusa, ezért elkülönítem egymástól a kézi lő és távolbaható fegyverek alkalmazásán alapuló közelharc, valamint a pusztakezes és eszközös(hideg fegyverek) önvédelmi , harcművészeti technikáira épülő katonai kézitusa fogalmát.
Jogos a kérdés, mit gyakoroljanak a katonák? A küzdősportokban jártas kézitusa kiképzők véleménye szerint az lenne a kívánalom, hogy a katona akinek a feladatához emelt szintű kézitusa-kiképzés szükséges rendelkezzen legalább középszintű küzdősport, vagy harcművészeti ismerettel ( legalább 2-3 év rendszeres edzés), amelyet már csak az elvégzendő célfeladathoz igazítva csiszolni, kiegészíteni kell, esetleg egy intenzív, rövid idejű kiképzéssel.
Egy másik vonal (leginkább a speciális egységek kiképzői) képviselői azt vallják, hogy jobb azokkal az átlagon felüli fizikai, pszichikai kondíciókkal rendelkező még valamely küzdősport, vagy harcművészeti ág által «meg nem fertőzött» egyén kiképzése, mert ők nem szabályok, konvenciók szerint látják el a feladatukat. A szakemberek szerint 6 hónap alatt olyan szintre felkészíthető a katona, hogy bárhol bevethető, közelharc-kézitusára alkalmas.
2. RÉSZ
A mai modern katonai közelharc- és kézitusa-kiképzésben a gyakorlás
stílustól függetlenül feladatcentrikusan zajlik. Gyors, hatékony
technikákat kell gyakorolni és sohasem vállalva kétes kimenetelű
összecsapásokat. A profi harcosokat nagy tűzerő, és tömeg
felvonultatása jellemzi, (egy az egyben nincs küzdelem) amennyiben mégis
elszigetelten kell felvenni a harcot, akkor a következő jól bevált
nemzetközi gyakorlat követendő: «gyorsan, halkan ártalmatlanná
tenni az ellenséget, meggyőződni az eredményről és villámgyorsan
eltűnni
Szerencsém volt egy nemzetközi tapasztalattlal bíró exkommandóssal interjút készíteni a közelmúltban, aki többek között a GSG 9 valamint egy később felállított osztrák elit egység tagjaként, majd tisztjeként tevékenykedett. Titoktartási kötelezettégét meg nem szegve a közelharc- és kézitusa-kiképzés terén a következőket foglalta össze: valamennyi kiképző bázison távol-keleti mesterek (javarészt koreaiak) oktatták a kézitusát sokszor kegyetlen módszerekkel a fizikai, pszichikai tűréshatárig fájdalmat okozva. Nem volt stílusfüggő az oktatásuk, de az alap küzdősport technikákkal megismertették (ökölvívó, judo, karate). Az emberi test anatómiáját figyelembe véve különféle hatékony vitálpont támadásokat mutattak be ún. kung fu elemekkel vagy hajtottak végre kombinatív ún. ju jutsu technikákat. ( Szeretném leszögezni, hogy amikor e stílusjegyeket említem azt a könnyebb érthetőségért teszem, nem pedig valamely stílus kiemeléséért , vagy túlmisztifikálásáért!)
Véleményem szerint a kézitusa kiképzésre valamennyi küzdősport, harcművészeti ág jó hatással bír. Ez azt jelenti, hogy a katona heti több alkalommal gyakoroljon a számára, alkati adottságának legmegfelelőbb stílusban és legyen fogékony a harci feladatához nélkülözhetetlen speciális technikákra. Az ideális az volna, ha az egyén minél több szakágban jártassággal rendelkezne. A kézitusa kiképzéshez minden hatékony stílus jól alkalmazható, ezért hiba volna csupán egyet a sok közül kiragadni.( A további cikkekben ezt részletesen kifejtem.) A gyakorlat azt bizonyítja, hogy a kézitusa kiképzés területén akkor érhetünk el jelentős eredményeket, ha a gyakorlás folyamatos az egyén alkati, pszichés adottságainak megfelelő a küzdősportok, harcművészetek szimbiózisát alkotva válnak hatékonnyá. A gyakorlatban ez azt jelenti, (amit a tanítványaimnak számtalanszor elmondtam), hogy a „tanulóéveket ”nem árt, ha több „műhelyben” töltjük el, mert akkor találjuk meg a nekünk leginkább kedvező stílust, és évek múltán készíthetjük el a „műremekünket ”a mestervizsgát. Katonai szempontból ismételten megjegyzem ez volna a kívánatos!
Itt kell említést tenni arról a fogalomról, amit mi katonák nagyon fontosnak tartunk, ez pedig a harci érték. Harci érték alatt az egységek vagy az egész haderőnek bizonyos feladat elvégzésére való alkalmasságát értjük. A harci értéket különböző tényezők határozzák meg, mint a személyi és anyagi erő, a felszerelés és fegyverzet milyensége, a mozgékonyság foka, a vezetési eszközök és a logisztika teljesítőképessége, a kiképzés minősége, a vezető képessége és mint nagyon lényeges: a katonák küzdeni akarása.” Felvetődik a kérdés akkor a küzdősportok, harcművészetek mit szolgálnak békeidőben a közelharc- és kézitusa-kiképzésbe építve ha nem a küzdeni akarást és tudást? Ez a kiképzés ág önbizalmat ad a katonának és bizalmat jelent a társ iránt, akinek a veszélyes gyakorlás során kiszolgáltatottá válik. Tovább fűzve a gondolatot a bajtársiasság kialakításának is fontos eszköze. A küzdősportok és harcművészetek a kiképzésbe épített pozitívumai mellett (jó kondíció kialakítása, gyors cselekvőképesség, dinamikus sztereotípiák = automatizált cselekvés) negatívum is található a harcra készülő katona számára. Ez pedig az budo szellemiség, amely azt tartja, hogy az egyén csak önvédelemből alkalmazza tudását. A katonai felfogással ez a nézet összeegyeztethetetlen, mert a harcos nem mondhat le arról az előnyről, amit a meglepetésszerű támadás eredményezhet az ellenséggel szemben az egyéni túlélésért.
Összegzésképpen a kézitusa kiképzésre szükség van,(az útkeresés során, a megfelelő minták rendelkezésre állnak, a szinopszisok már elkészültek, tartalommal való megtöltésük a hatékonyság és célszerűség tükrében zajlanak), hiszen a mai napig ez a legolcsóbb kiképzési terület és morális szempontból is a legjobban jövedelmező, de egy dolgot mindig szem előtt tartva, hogy a legvégső fegyver nem más, mint az ember, a katona maga.